Tápiószecső

Tápiószecső honfoglalás kori település, a Kartal nemzetség ősi birtoka volt. A falu területén előkerült réz - és bronzeszközök bizonyítják az ember jelenlétét, megtelepedését a honfoglalás előtti időkben.

Az első okleveles említése 1264-ből, IV. Béla uralkodás idejéből ismeretes. Az oklevél szövege szerint a király Tápiószecsőt Uza fiaitól korábbi bűneik miatt elvette, s a települést a margitszigeti apácáknak adományozta. Később a falu egy Péter nevű birtokos tulajdona lett, aki azt az 1271-ben kelt végrendeletében a margitszigeti apácákra hagyta. A 13. század végén az apácák Szecsőt megszerző oklevelét Uza unokája, Bertalan kérésére érvénytelenítették, s ennek következtében a falu visszakerült a Kartal nemzetség birtokába. A 14. század folyamán Szecsőt Uza Ferenc utódai, a birtokukról pomáziaknak nevezett Chyko család tagjai birtokolták. Ennek a családnak a tagjai a 14. század folyamán a királyok közvetlen környezetéhez tartozó iskolázott urak voltak: volt közöttük királyi tárnokmester, valamint egy egri püspök.

A Chyko család a falu birtoklásáért a 14. században többször is pereskedett a Pető-családdal, utoljára 1399-ben. A Chyko - család tagjai 1419-ig az Úri és Zahyus nevű falvak területével megnövelt Szecsőt osztatlanul birtokolták. Ezután Szecsőt előbb zálogba adták, majd örökáron eladták Perényi Péter fiainak. Ezzel a Kartal nemzetség pomázi ágának a Tápió-mentén történő birtoklása teljesen megszűnt. Később a falu a Perényiektől, bizonyos Lábatlani Gergely tulajdonába került, akitől 1471-ben Bátori István vásárolta meg 16 000 forintért. A falu országos vásárait az oklevelek 1427-ben említették meg először, majd egy 1472-ben kelt oklevél a települést oppidumnak, azaz mezővárosnak nevezi.

A 16. században a Tápió-mente kisrégiót - így Tápiószecsőt sem - nem érte még jelentősebb pusztítás a megszálló törökök részéről. Kocsis Gyula kutatásai szerint a lakosság folyamatosan jelen volt Úriban, Kókán és Szecsőn a 16. század végén kezdődött 15 éves háború kezdetéig. 1546-ban a török adószedők Tápiószecsőn 30 kaput, 41 háztartásfőt írtak össze, míg a magyar adókivetők 1553-ban 20 portát találtak. A juhok száma ebben a faluban - hasonlóan a Tápió-mente nyugati részén fekvő falvakhoz - 1546-ban és 1562-ben is a keleti részen lévő településekhez viszonyítva jelentéktelennek mondható (100, illetve 150 juh). Ugyanakkor az 1546-os összeírás szerint a Tápió felső folyásánál fekvő falvakban - így Tápiószecsőn is - nagyon sok káposztát termeltek. Az 1559-es összeírás szerint Szekcsuj - Tápiószecső akkori neve - jövedelme 9324 akcse volt, amely Szülejmán tezkere emin ziamet birtoka volt, majd ezután szultáni khász birtok lett.

A 17. század első felében a háborús pusztítások következtében lényegében a falu lakatlanná vált. Egy 1673-ból fennmaradt adat szerint akkor a falu plébániája fennállt, míg az anyakönyvi bejegyzéseket 1698-ban kezdték meg. A falu újjáéledését jelzi az az adat is, miszerint a török kiverése után, a 17. század végén Tápiószecsőn két malom is működött. Ebben az időben a faluban hetente piacot is tartottak, valamint egy mészárszék is működött Szecsőn.

Az 1770. évi úrbéri szabályozás alkalmával 37 24/32-ed úrbértelket írtak össz a településen. A falu római katolikus temploma még a 17. századból maradt fenn, ám azt 1741-ben Esterházy Pál átalakíttatta és megnagyobíttatta. 1802-ben a templom harangját újraöntötték, 1806-ban festették a templom oltárképét, 1820-ban újra zsindelyezték a tetőzetet, majd 1877-ben az egész templomot felújították.

1865. december 9-én Bárdy István községi jegyző által aláírt jelentés szerint a falu a kecskeméti járásban fekszik, közel a Szentkirályi erdőhöz. Ebben a jelentésben olvashatunk a sűrű Szilas erdőről, amely a tatárjárás idejében - a jegyző úr szerint - menedéket nyújtott a tatárok elől menekülő lakosságnak. Az 1880-as években megépített Budapest - Nagykáta - Szolnok vasútvonal Tápiószecső életében is nagyon lényeges változásokat eredményezett, hiszen a közlekedés meggyorsult, ennélfogva új munkavállalási lehetőségek kínálkoztak a tápiószecsői lakosság életében - elsősorban a fővárosban.

Az első világháborúban Tápiószecsőről 450 fő vett részt, akik közül 63 fő hősi halált halt. Az 1920-as évek elején a Nagyatádi-féle földreform alkalmával az igénylők között 233 házhelyet és 231 kh földet osztottak ki. Az 1920-as években az alábbi egyesületek és szövetkezetek működtek Tápiószecsőn: Önkéntes Tűzoltó Egyesület, Levente Egyesület, Polgári Lövészegyesület, Gazdakör, Hitelszövetkezet és Hangya Szövetkezet. Tápiószecsőn 1950-ben alakult meg az Egyetértés mezőgazdasági termelőszövetkezet, amely 1960-ban az általános tagosítás következtében már 2896 kh-on gazdálkodott. Ebben a termelőszövetkezetben az 1960-as évek végén az új gazdasági mechanizmus 1968-ban történt bevezetése után - az Újpesti Gyapjúszövőgyár - egy melléküzemágat épített ki a helyi és környékbeli munkaerőre alapozva. Ebben az üzemben a virágzása idején három műszakos termelés folyt, ahol elsősorban a helyi és környékbeli lappangó női munkaerőt foglalkoztatták. Ugyancsak jelentős volt a Gobelin Háziipari Szövetkezet működése is, ahol az 1970-es években több, mint 100 női munkaerőt foglalkoztattak. Viszont az Egyetértés MgTSZ-t az 1970-es évek közepén kétszer is szanálni kellett, majd 1974-től ez a termelőszövetkezet egyesült a szentmártonkátai Kossuth termelőszövetkezettel. 1990-ban ebből a szentmártonkátai termelőszövetkezetből kivált a tápiószecsői részleg. Ezt követően kárpótlási árverések során kijelölt és a tagi részarányok kimérése után 1993-ban megszűnt a termelőszövetkezet Tápiószecsőn.

Tápiószecsőn a Felső-Tápió felduzzasztásával még a két világháború között kialakítottak egy halgazdaságot, amelynek területe megközelíti a 70 hektárt.

(Adatok, - részletek dr. Dusek László: A Tápió-mente című munkájából)

További információ:www.tapioszecso.hu



« vissza